A férfiak nélkül üres és unalmas lenne az életünk – mondogatta mindig a nagymamám, és hát rá is kellett jönnöm, már a húszas éveim elején, hogy bizony ebben is igaza volt. Azóta pedig ez a gondolat bennem is egyre érik. Én viszonylag korán férjhez mentem, mert megtaláltam azt az ember, akivel el tudom képzelni, hogy együtt öregedjünk meg, és akivel tudom, hogy nem jöhet olyan akadály, amit kéz a kézben ne tudnánk megoldani. Ekkor pedig az ember boldog és tudja, hogy hihetetlen szerencsés is, és nem keresgél tovább. Boldogan igent mond.
Ismeri a másikat, annak minden hibájával és tulajdonságával szereti. Én is így vagyok ezzel, mert a férjem egy tünemény, de hihetetlen hiú. És ez azt gondolom már öreg korára sem fog változni. Rengeteg dolgot használ, ránctalanító krém, bőrradír, és még sorolhatnám, de egyikről se beszél, és én persze úgy teszek, mintha nem is látnám ezeket a fürdőszobában. Nem titok csak nem beszélünk róla, mert tudom, hogy ez nála kényes téma, és kicsit meg is sértődne ha ezeket felhoznám.
Épp úgy, mint a legújabb szerzeményemet, ami nem más, mint a sarokvédő cipőre. Nem is olyan régen ugyanis rátaláltam, és azonnal tudtam, hogy megfelelő megoldás lesz arra, hogy a vezetés során ne menjenek tönkre a cipőim. Imádok ugyanis vezetni, de közel két hónap alatt bármelyik cipőm sarka vállalhatatlan lesz. Na de hát tudtam, hogy erre bizony a férjemnek is szüksége lesz, de azt is, hogy nyíltan én nem vehetek neki, mert az bizony a férfiasságát csorbítaná – legalábbis szerinte.
Éppen ezért egy kis cselhez folyamodtam. Amikor hazajön imád barangolni a neten, és hát el szokta kérni a gépemet, mert az övé sokszor ilyenkor már nagyon merülés közeli állapotban van – és hát amúgy is imádja a gépemet, de ezt be nem vallaná soha – úgyhogy kezdőlapként otthagytam a heelgood oldalát, hogy biztosan rátaláljon, és egy fekete sarokvédő csodát hagytam megnyitva. Nem sokkal később már tudtam, hogy használja, mert feltűnően jó állapotban voltak a cipői a vezetés után. Azt hiszem ezt jelenti a csellel, ha nyíltan nem megy mondás, ami a nagymamám másik kedvence volt.